Külső javaslatra úgy döntöttem, szentelek némi helyet az anyukák egyik rémálmának, a bilire szoktatásnak. Még mi is csak a folyamat közepén járunk, de azért némi tapasztalatom már van a témában. Később majd mindig megosztom az újabb eredményeket.
Valamikor nyár vége felé (akkor volt Ferike másfél éves) elkezdtünk foglalkozni a szobatisztaság kérdésével. Már elég nagy a gyerek, a pelenka sem olcsó, meg különben is kényelmesebb lenne, ha nem kellene. Persze a védőnéni mondta, hogy sokat ne várjak a dologtól, de én azért nem adtam fel ilyen könnyen.
Első lépés: szerezzünk egy bilit. Nos, bili rengetegféle fajta van a piacon a hagyományostól a figuráson át a zenélősig és mint minden babaipari (de szép szó - létezik egyáltalán?) termékből, ebből is minden anyuka, nagymama, védőnő és gyerekorvos másra esküszik. Idáig ugye könnyű is a dolog, hiszen ezt a fajta széthúzást már minden területen megszoktuk a pelenkától az etetőszékig (ami jelzem, nekünk nincs, mégis egész jól megy az evés). Tehát valamilyen szempontrendszert és rengeteg tanácsot figyelembe véve vagy nem véve, szerezzünk be egy bilit. (Megjegyzem, nekünk egy ezer éves, hagyományos, se nem színes, se -legalábbis üres állapotban- nem szagos, se nem zenélős-táncolós-cigánykerekezős bilink van.)
Számítsunk rá, hogy a gyerek eleinte valószínűleg nem fogja értékelni azt a próbálkozásunkat, miszerint rá akarjuk ültetni - ráadásul csupasz fenékkel - valamire, amit még sose látott. Ferike például komoly üvöltésrohamokat produkált az első néhány alkalommal, amikor megpróbálkoztunk ezzel a manőverrel.
Miután rájöttünk, hogy ez így nagyon nem fog menni, cselhez folyamodtunk. A bili bekerült a naponta látott tárgyak körébe. Néha kihoztuk a nappaliba, nézegettük, Ferike beletett ezt-azt, néhanapján még bele is lépett. Aztán egy idő múlva a bili már nem volt se idegen, se ijesztő. Sőt, eljutottunk arra a pontra, hogy a bili a barátunk.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése