Egyszer minden gyerek életében eljön a pillanat, amikor úgy érzi, hogy el kell engednie a szülő kezét, hogy egyedül vágjon neki a világ felfedezésének és hogy legyen mivel fognia a kanalat.
Ferike úgy két hete jutott el arra a szintre, hogy ő bizony nagy fiú és többet nem kér abból, hogy a szájába kanalazzuk a napi betevőt, hanem ő egyedül szeretné - akarja, csak így hajlandó és még sorolhatnám - megenni.
A kekszeket és süteményeket már korábban is egészen önállóan el tudta pusztítani, de most óriási sebességgel haladva kezdett el mindent egyedül megenni. Először a reggeli szendvicskatonákat pakolta a szájába - ha adjuk, akkor nem kell, csak ha ő veheti le a tányérról -, majd ügyesen megfogta a poharát és néhány nap, illetve jó néhány összeteázott póló és body után már az ivás is egyedül ment (egy ideje már csak elalváshoz használunk cumisüveget, napközben kizárólag pohárból és bögréből iszik).
A kézzel megehető falatkák után a következő lépés a kanál és a villa önálló felfedezése volt.
A kanál még rendben is volt - első tényleg önálló kísérletre a gesztenyepürét egészen ügyesen megette - de a villát még hanyagoltuk volna. Aztán hétvégén a nagy ünneplés közepette felvágtuk Ferike születésnapi tortáját. Természetesen a szokásos módon Ferikének kis kockákra vágta anya a tortaszeletet, hogy meg tudja enni. Ám arra senki nem gondolt, hogy az én nagy fiam nem elégszik meg félmunkával és főleg nem szándékozik kézzel enni. Ehelyett gyorsan fogta az asztalon lévő kimaradt süteményes villát, felszúrta rá a falatokat és szépen, mint a felnőttek, bepakolta a szájába a tortát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése